Здравствуй(те)!
Nem vagyok színikritikus és (sajnos) nem járok naponta színházba, így ez a vélemény megmarad egy civil reflexiójának.
Azért kár, hogy nem jutok el túl sűrűn színielőadásokra, mert meggyőződésem, hogy - a technika fejlődése ellenére - igazán katartikus élményt továbbra is színházban lehet szerezni, és nem moziban. És a szentpétervári Vera Komisszarzsevszkaja Színház vendégjátékában, a Vígszínházban előadott Helver éjszakája számomra igazán felemelő élmény volt.
Nem tudom különválasztani a darabot a színészi játéktól, nem tudom eldönteni, vajon más rendezésben, a két szereplő lenyűgöző alakítása nélkül is tetszett volna-e Ingmar Villqist drámája. Annyira magával ragadó és őszinte volt mindkét alak, hogy a fiktív helyszín és a jelképes történet ellenére teljesen valóságosnak éreztem, ami a színpadon történt. Érzelmileg is hullámzó, lüktető, fájdalmasan életszerű dráma zajlott le előttünk. Abban a jelenetben, amikor Helver erőszakkal "tanítani" akarja nevelőanyját, szinte valóságos félelmet éreztem.
Közhelyes lehetne az üzenete, mert a XX. században százszor elmondták, leírták, hogy a militarizmus észrevétlenül beférkőzik az agyunkba, eltorzítja az emberi lelket, megmérgezi az emberi kapcsolatokat. Ennek ellenére nem éreztem, hogy egy sokadszor elismételt, unalmas mondanivalóról van szó. Elgondolkodtató, hogy ezek az "eszmék" vajon tényleg csak a szellemileg visszamaradott, gyermeki szinten megmaradt emberekre vannak ilyen nagy hatással. Mert a történelem számtalanszor bebizonyította, hogy azok sem tudják kivonni magukat a hatásuk alól, akik - úgymond - mentálisan egészségesek.
Tulajdonképpen ennyit szerettem volna megosztani a tegnapi előadás nyomán támadt érzéseimből és gondolataimból. Különös öröm számomra, hogy a velünk jött két - igen kritikus - tinédzser számára is elgondolkodtató élmény volt az előadás.
Így nem csak udvariasság volt a darab végén a vastaps és a többször elhangzó "Браво".
Üdvözlettel:
Mirjam
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése